Allos bio amarant müzli

Manapság sok ember számára a pszeudogabonák a változatos és tudatos étrend szerves részét képezik. De miben is különböznek valójában az amarant és társai a valódi gabonaféléktől? Minden „valódi gabona” – mint például a búza, a rozs, az árpa, a köles vagy a rizs – a cukorfűfélék (Poaceae) családjába tartozik. Az amarant és a quinoa nevű álgabonafélék viszont a rókafarkfélék közé tartoznak. A hajdina szintén nem édesfű, hanem a csomósfűfélék közé tartozik, a chia pedig a szájvirágúak családjába. A botanikai különbségek ellenére az álgabonafélék magjai általában ugyanúgy feldolgozhatók, mint a valódi gabonaféléké. A nagy különbség az, hogy az álgabonák nem tartalmaznak glutént. Mivel önmagukban nem alkalmasak sütésre, tiszta formájukban nem lehet belőlük kenyeret készíteni.
A gabonafélék és az álgabonák története számos figyelemre méltó párhuzamot mutat. A gabonatermesztés több mint 10 000 évvel ezelőtt a Közel-Keleten kezdődött. Az ezt követő évezredekben onnan terjedt el Ázsiában, Afrikában és Európában. A három kontinensen egyaránt a gabonafélék gyorsan nélkülözhetetlen alapélelmiszerré váltak. Közép-Amerikában hasonló fejlődés ment végbe – de a pszeudogabonafélék, elsősorban az amarant esetében. A mai Mexikó területén már körülbelül 9000 évvel ezelőtt termesztették az amarantot. Aranyszínű magjai nélkül a fejlett mezoamerikai civilizációk, mint a maják és az aztékok, soha nem tudták volna ellátni nagyvárosaik lakosságát. A kutatók feltételezik, hogy az azték birodalomban évente akár 20 000 tonna „huaútli” (amarant) termés is betakarításra került. A „huaútli”-t az aztékok és a szomszédos népek egyaránt nagyra becsülték. Számukra az amarant több volt, mint egyszerű élelmiszer; úgy tartották, hogy gyógyító és élethosszabbító hatása is van. Még a napisten tiszteletére tartott áldozati szertartásokon is fontos szerepet játszottak az amarantmagok.

Miután a spanyolok a 16. században meghódították az azték birodalmat, a hódítók nemcsak a bennszülöttek kultúráját tiltották be, hanem vallási ünnepeiket és még az amarant termesztését is. Még a pszeudogabonának a birtoklása is halálbüntetéssel járt. Így az értékes magok néhány éven belül feledésbe merültek. Csak a 20. században fedezték fel őket újra a botanikusok vadon termő formában. Az amarantot kutató tudósok hamar rájöttek, hogy egy kisebb szenzációval van dolguk. Az amarant magjai ugyanis nemcsak gluténmentesek voltak, hanem vasat, fehérjét és sok más fontos tápanyagot is tartalmaztak.

1982-ben, nyolc évvel az Allos alapítása után, Walter Lang, a biogazdálkodás úttörője, Németországba hozta az azték gabonát. Azóta az Allos termékválasztékát már el sem lehet képzelni nélküle. Természetesen a legendás amarantos müzlik a klasszikusok par excellence. Minden fajta pattogatott amarantot tartalmaz, és – a fajtától függően – bogyós gyümölcsökkel, diófélékkel és egyéb ízletes összetevőkkel van finomítva.

Az „Amaranth Muesli Fruits” mazsolával, datolyával, almadarabkákkal, sárgabarackkal és egy kis mézzel igazi jókedvű müzli, míg az „Allos Amaranth Muesli Berries” szeder, eper és meggy csodálatos nyári ízvilággal kényezteti az ízlelőbimbókat. Az „Amaranth Muesli Protein” termékben a szójapehely biztosítja a plusz fehérjeadagot, a szeletelt mandula és a pörkölt mogyoró pedig ropogós élvezetet garantál. A finom sötét csokoládépehely és a kis sötét csokoládédarabkák teszik az Amaranth Chocolate Muesli-t ellenállhatatlanul csokoládés reggeli csemegévé kicsik és nagyok számára egyaránt. Mivel az amarant íze csodálatosan harmonizál a ropogós diófélékkel, az Amaranth Muesli Nut háromféle diófélét tartalmaz: mogyorót, mandulát és kesudiót. A saját kezűleg készített müzli rajongói az Allos Amaranth Muesli Classic-ban szilárd alapot kapnak zab- és köles teljes kiőrlésű pelyhek, puffasztott amarant, lenmag, szezám, hajdina és méz formájában. Az Allos amarantos müzlikkel energikusan kezdheted a napot, vagy feltöltődhetsz egy kis szünet alatt.